Olyan csodálatosan szépen, finoman működik az égi vezettetés, az isteni rend. Erre kaptam bizonyosságot a mai napon is, és mindig rá kell jönnöm: létezik egy isteni rend, időzítés, mely mindent a megfelelő pillanatban hoz el hozzánk.

A születés, halál misztériumában, melyben Teremtőnk akaratával egységben születik le lelkünk a Földre, s a test mulandóságának pillanatában, de lelkünk halhatatlanságának kapujának kinyílásában térünk vissza Teremtő Forrásunkhoz, a Mindenséghez. Gondoljuk, ha e kettőről Teremtőnk dönt, akkor nincsen terve a kettő közötti időben – földi életünkben- a mi számunkra?

Van egy terve velünk, melyhez a szabad akarat törvénye értelmében alámerülhetünk, vagy belefeszülve egónk irányításába eltávolodhatunk Teremtőnk nekünk szánt forgatókönyvétől. Teremtőnk terve, egy a lelkünk tervével.

A mai emberek elvesznek, belefeszülnek saját akaratukba, melyben felmorzsolódik békéjük, boldogságuk, saját vágyaik és akaratuk börtönében, ahol kielégülésre, hazaérkezésre soha nem lelnek. Hiszen minél inkább félelmeiből és egójából szív nélkül irányít az ember, és tagadja meg saját belső hangjának szerető iránymutatását, annál messzebb kerül Teremtőjétől, mely egyre nagyobb ürességbe, boldogtalanságba sodorja. S bár emberi mércével, külsőleg élete jónak, vonzónak tűnhet: anyagi sikerek, teljesített célok, elvárások élete listáján…valójában belső békéjétől egyre távolabb van, s elveszettségét nagyra fújt világi, színes lufikkal próbálja ellensúlyozni, melyek a legvégén kipukkadva saját arcába vágják a fájdalmas felismerést: az élet lényege marad ki csupán leélt éveiből…többet vesztett, mint nyert, s éppen a lényeg csúszott ki kezei közül.

Ugyanúgy csapdába esik az is, ki a földi létbe való beilleszkedést tagadja, s csupán a szellem előtt nyit kaput. Hiszen a legfőbb feladat ebben a földi létben, Istenre lelni minden élőlényben, minden létezőben, s egyensúlyra találni, ide a földre az égi szeretetet elhozni, egymással, a Földdel és minden lakójával szeretettel, tisztelettel bánni. S ebbe beletartozunk önmagunk is, egészséges határaink kinyilvánítása, nem áldozattá válni, s a szeretet nevében önmagunkat más emberek kényének-kedvének feláldozni.

Cselekvő, tevő, értelemmel figyelő, szeretettel, alázattal létező emberekké válni…..

Ezzel a csoda kis isteni renddel kapcsolódtam a tegnapi napomon és mai is, ismét rá kellett jönnöm, hogy milyen szépen is működik az Univerzum.

Végtelenül nehéz, szívfájdító döntés volt a család részéről, de eladtuk a nagyszülői házat, ami nemcsak nagyszülői, hanem a déd-, és ükszülők portája is volt régen...

A házat, melyben minden saroknak, minden bútornak illata, érzése, története volt. Ami még őrizte az ősök minden rezdülését…egy letűnt generáció utolsó vára volt ez számomra, melyben még elmenekülhettem a mostani világ rideg, embertelen, gépiesített valóságától.

Itt még kézzel csavartuk a dédivel a tésztát, rétest nyújtottunk, diót törtünk, egymásra figyeltünk. Itt ettem meg nagymamámmal közösen egy fél tepsi abároltszalonnát 8 évesen, itt bújtam el az unokatestvérek elől, itt éltem, kacagtam, itt fonódott egybe az összes itt élővel a tekintetünk, a lélegzetünk, a lelkünk, az utunk… Itt mesélt a dédim a család nehéz sorsáról, tanított meg az első imádságra, a hit fontosságára. Nagypapám snapszerezni tanított, kiskori barátnőkkel itt aludtunk, és bár nem volt szinte semmi játékunk, valójában játékainknak csak a képzeletünk szabott határt, melyet soha nem untunk meg…Itt ÉLTÜNK.

Kertben ettünk, fára másztunk, almával dobáltuk meg ikertestvéremmel a fészertetőről a dédi ablakát…kacagtunk, szerettünk, tiszteltünk, sírtunk és nevettünk, patakban jártunk, piócát gyűjtöttünk és belélegeztük a természet összes illatát…Ha végig mentem a „soron” minden kapuban egy kisbarátom várt: Juhász Gabi, Búzás Zsuzsi, Kerékgyáró Mesi, Molnár Ági, Misi Zsani…

Mostani mércével nem volt semmink: mégis mindenünk megvolt és a világ leggazdagabb embereinek éreztük magunkat…ahogyan érzem most is, ha a szeretteimmel vagyok!

Dédmamám szobája csoda egy misztikus hely volt, szépszoba volt, ide csak aludni járt este Mamácska, és legtöbbször kulcsra zárta. De este, ha ott aludtam, és ő a lavórban megfürödve hosszú hófehér csipkehálóingét magára vette, behívott magához és közösen olvastunk fel a Bibliából. Különös pillanatok voltak ezek, nemcsak azért, mert végre láthattam a napközben kendő alá rejtett hosszú haját, hanem, mert érezhettem az emlékeit, a lelkét, a világát, az illatát. És összekapcsolt azzal a végtelen, egyszerű, tiszta hittel, ami a lelkében élt.

Erős nő volt, nehéz sorssal. De soha nem panaszkodott, csak mesélt, és örült minden pillanatnak, amíg élt. Volt egy csodálatos kép a szobájában, Szűz Máriát ábrázolta, sok-sok kisangyallal és felhővel maga körül… Innen választottam ki az Őrangyalom, és a képről a barátnőknek is jutott egy-egy kisangyal. Ettől kezdve, hogy rátaláltam erre a képre, ez lett az én kis szentélyem, és mindig bekéredzkedtem egy imádságra, amit a kép előtt elmondhatok, ha ott voltam. És ez így maradt Mamácska halála után is, egészen a tegnapi napig…

A háznak lett vevője, meglett az új gazdája. Éreztem, hogy el kell engedni a házat, hogy le kell tennem most már az Ő sorsukat, fájdalmaikat, meggyógyítva azokat magamban…Hiszen empatikus, tisztánérző lélekként, természetes, hogy az anyai ág nehéz sorsát is magamra vettem… Örökölt sors, kényszer sors volt ez… de úgy éreztem, meg kell gyógyítani ezeknek a csodálatos nőknek a sebeit, és el is kell engednem az ő útjukat, és élni a sajátomat…

Amikor az eladás realizálódott, anyukám megkérdezte, szeretnék-e emléket a házból, akkor azt mondtam, hogy nem. Semmit nem szeretnék. Csodálkozva kérdezte: "A képedet sem?"- Így kérdezte, mert mindenki tudta, hogy mit jelentett nekem az a kép…De én a képet sem akartam.

Tegnap, amikor végső búcsút mentem venni a háztól, és beléptem a Dédim szobájába, éreztem az Ősöket, a női felmenőket, és a következő generációk tagjait is…egy körben rendeződve körém. Tisztítottam a teret, tisztítottam a múltat, a jelent és a jövőnket is… Amikor befejeztem, vettem észre, hogy a kép, ott van, eredeti helyéről levéve, a falhoz támasztva…

Mindent kipakoltak, de ez ott maradt. Nekem. És ekkor bejöttek a családtagok és mondták, hogy azt a képet nekem hagyták ott, mert az az enyém. Megfogtam, és kisétáltam vele…Mert már nem kötődött hozzá a nehéz sors, már tiszta volt, és én csak a jó dolgokat, szép emlékeket vittem vele. A női erőt, mely mindenkiben ott volt, és van. Melyet fel kell éleszteni önmagamon belül. Kilépve a nehéz sorsból, a félelmekből, fájdalmakból, az áldozatszerepből…

A kép Mária mennybemenetelét ábrázolja. És emlékeztet arra, hogy a bennünk élő női gondoskodó szeretettel minden gyógyítható.

Milyen különös, hogy ez épp augusztus 14-én történt. És ma reggel úgy ébredtem ránézve a dátumra, hogy 15-e van, Mária mennybemenetelének a napja. Telihold. Tisztulás. Elengedés. Gyógyulás.

És akkor összeállt minden újra egy energiában, körém rendeződve, hogy milyen csodásan rendezte ezt a tisztulást, elengedést az Ég. Egy ciklus lezárult. Hogy új kezdődjön…

A különös „véletleneknek” még nincs vége, hiszen épp a mai napra beszéltünk meg egy találkozót egy csodás lélekkel: Kovács Gabriellával, -aki megismertetett Mária Magdolna energiáival-,  akiért hálás vagyok az Égieknek, és, akit Léleknővéremnek tartok.

Egymásba feledkezve, lelkünkön keresztül kapcsolódva beszélgettünk, a kedvenc kávézómban, amikor a mellettünk lévő asztaltól egy különös hölgy odasétált hozzánk, csillogó tekintettel, ragyogó szemeit ránk emelte és azt mondta csodálatosak vagyunk, és köszön nekünk mindent…könnyei végig folytak az arcán… Mi kezét megfogva kapcsolódtunk, örültünk, hiszen Ő érzett minket, és mi is Őt…különleges női kapcsolódás volt az. Ismét egy égi ajándéka ennek a napnak. Szűz Mária napjának.

A találkozóról siettem haza, mert gyógyulni vágyó lelkek érkeztek meg hozzám: három generáció, nagymama, lánya, unokája – csodálatos fényes, angyali lelkek, akikkel a női blokkok generációkra visszamenő tisztításán, oldásán dolgoztunk. Milyen égi ajándéka volt ez is ennek a napnak: női energiák tisztítása, nő erő ébresztése.

Azt hittem itt az áldások véget értek, de megszólalt a telefonom, aminek végén egy ismeretlen férfi volt. Egy 75 éves gyógyító, aki elvileg tanácsot kért tőlem, gyakorlatilag viszont, mikor elköszöntünk Jézus arany energiájával ajándékozott meg…

Csodálatos nap volt, Égi Édesanyám szerető ölelésében. Női energiák csodálatos kapcsolódásaiban, a női minőség gyógyulásában és a végén egy krisztusi ajándékkal…

Mindent rendez ez Ég. Minden szálat mozgat és csodákat ír nekünk a Teremtő. Kapcsolódjunk hozzá, kapcsolódjunk lelkünkkel, és engedjük meg az irányítást ennek a szerető, óvó, jót akaró teremtőerőnek…

Sándor Judit

Hozzászólások