Vannak pillanatok, amikor emlékszem. Emlékszem mindenre, ami gyerekként elválaszthatatlan részemet képezte. A tudásra, a színekre, az érzésre...a semmire, a létezés könnyűségére, a fényre... És emlékszem rád is. Együtt voltunk ott. Az egységben.

Akkor még nem választott el egy egész világ, a háromdimenziós félelmeinken és hiterendszerünkön át. Nem játszottuk az élet buta játékát.

Megérkeztem ide, és nem értettem hol vagyok. Miért lettek hirtelen oly messze a csillagok.

Nem értettem miért félsz, és miért bántasz, miért ítélsz, és legfőképp nem értettem miért felejtetted el, hogy az élet csupán egy álom, egy játék, melyben testvér minden lélek, hiszen a szívemben mindig hozzád érek..

De én emlékszem. Emlékszem rád is! És emlékszem helyetted. És tudom: ez elég, hogy ébredj, hogy érezd: ez itt most nem a valóság…

Egység van. Szeretet van. Erre fókuszálj!

Szeretettel: Sándor Judit

Hozzászólások